Angéla egy érett nő, aki felnevelte gyerekeit, végig dolgozta az életét, és szeretné a szabadidejét megosztani egy férfival. Nincsenek különösebb elvárásai, de az felháborította, mikor a férfi az első randira „susogós” melegítőalsóban érkezett. Egy másik randevúnak ígért ismerkedés helyett, az első szóváltásnál derült, ki, hogy  az illetőnek  bizony több a füle, mint a foga! Utólag persze ezt nevetve mesélte, de akkor nyilván bosszantotta: „tőlünk - nőktől elvárják, hogy mindig a topon legyünk, miközben sok pasiknál nem számít a sörhas, a szandál zoknival, vagy éppen az, hogy hiányos a fogazata.” És akkor még csak a külső megjelenésről beszéltünk.De Angéla nem adta fel a keresést, egyszer csak felbukkant egy közel hatvanéves  férfi, aki szintén társat keresett.

„Nem volt különösebben jóképű, de határozott fellépésének köszönhetően  találkoztunk párszor. Hamar feltűnt, hogy ugyan diplomásnak mondta magát, de az érzelmi intelligenciája a bányászbéka feneke alatt volt valahol mélyen elásva. A „lerohanó típusú” férfiak  táborát gyarapította, és azt várta, hogy a  hirtelen született döntéseinek feltétel nélkül alárendeljem magam. Pl. felhívott telefonon, hogy most azonnal indul egy kétnapos kirándulásra és menjek vele! Mondtam neki, hogy legalább előtte nappal szóljon, ha ilyen tervei vannak, hiszem nekem is vannak kötelezettségeim. Aztán itt van az intimitás, ami természetes igény, és nagyon remélem, hogy ezt a férfiak is így gondolják! Amikor tényleg közel kerültünk egymáshoz, a „fél hat” olyan masszívnak mutatkozott, hogy nem volt mit tenni, mint vigasztalásként „a legközelebb biztosan sikerül” kijelentéssel lezárni az aktust. Mondanom sem kell, hogy legközelebb is sikertelen volt. Persze lehetett volna még megoldást találni: pl. elkísérni egy urológushoz, amiről a „teremtés koronája” hallani sem akart. Vagy várni még türelemmel, hátha…

Mindezen túllépve felkerült az „I”-re a pont, amikor már biztos voltam abban,  hogy nincs mit keresnem ennél a pasinál. Egy hét után jöttem haza nyaralásból, másnap felhívtam, és ő fel akart jönni. Mondtam, hogy hulla vagyok, mire ő a telefonban felajánlotta, hogy menjünk el vacsorázni. Jól esett a figyelmessége, hamarosan meg is érkezett, majd ennyit mondott: én már útközben ettem, nagyon finom volt! Most akkor mi van? Közöltem vele, hogy nem ezt beszéltük meg, de ő csak annyit mondott: nagyon éhes volt!

Azóta többször hívott telefonon, de nem vettem fel. Elszakadtunk, a nem létező ágytól és asztaltól. Nem tudom, miben reménykedhetek, .mégis, hol vannak a férfiak? És ezt nem csak én kérdezem, hanem a nálam fiatalabbak is…”