„Láttam, a dobozt, amiben hozták a szívet, Benőnek…”
2017. október 25. írta: Imre Anda

„Láttam, a dobozt, amiben hozták a szívet, Benőnek…”

„ Anyuka, gondolt arra, hogy a gyereke azért élhet, mert valaki meghalt?”

Tudtam, hogy nem lesz könnyű riport, hiszen olyan elszenvedett tragédia közeli állapotról kérdeztem az anyukát, amiről egész egyszerűen nem lehet meghatottság és könnyek nélkül beszélni.  De mivel ismertem a történet végét,- ami happy end-el végződik,- így együttérzéssel vártam, míg Benjámin anyukáka Kriszta, könnyeivel küszködik a visszaemlékezés során.

beno.jpg„Benjáminnak vele születetett szívbetegsége kb 3-4 hónapos korában egy szívultrahangi vizsgálaton derült ki.  Nagyon komplex betegséget állapítottak meg nála az orvosok, ráadásul a jobb oldalára fejlődött a szíve. Nem záródott jól tricuspidális a billentyű, keveredett az elhasznált és a friss vére, ráadásul a két alsó kamra is fordított volt. Ennek ellenére megpróbáltam nem betegségtudattal nevelni, de állandóan gyógyszert kellett szednie, és kénytelen volt bizonyos korlátok között élni, de úszni pl. nagyon szeretett.

Az igazi változás az iskolai időszakban következett, mikor elkezdett hirtelen nőni. Nőtt, magasodott, viszont a szíve nem tudott lépést tartani ezzel. Második osztályos korábban lelassult, láthatóan sokkal kevesebbet bírt, mint a kortársai.  2015 nyarán még jól volt, de ősszel látványosan rosszabbodott az állapota, majd egy rosszullét után kórházba került. Folyamatosan bent voltam vele, késő este az intenzív osztályra került, mert összeomlott a keringése…

A vizsgálatok azt mutatták, hogy műteni kell. Később tudtam csak meg, hogy ezzel a szívvel, nem fogja a felnőttkort megérni. 13 évvel ezelőtt a transzplantáció szinte nem is létezett, ráadásul nem tudtam arról, hogy van egy ilyen lehetőség is az új életre.

Akkor már nem csak éreztem, hanem tudtam, hogy sokkal nagyobb a baj a fiamnál, mint gondoltam. Felmerült azt is, hogy egy speciális műtéttel kicserélik a szívbillentyűt, a tüdő és a szív közötti aortára pedig tettek volna egy szűkítő gyűrűt, de végül a vizsgálatok azt mutatták, hogy nem bírta volna ki a szervezete azt a nagy beavatkozást…. Karácsony előtt ugyan felerősítették, de nem volt jól. Január elején visszamentünk kontrollra, nem jó híreket kaptunk, vizesedett a szívburok és kétséges volt, hogy kibírja-e addig, míg lesz egy új szív, szóba jött a műszívre lehetősége is.  Benő ekkor került a sürgősségi listára.

A kórházban azt tanácsolták, hogy én mondjam meg a fiamnak, mi vár rá, magyarul: akkor maradhat csak életbe, ha kap egy jó szívet! Nem volt könnyű beszélgetés, de nem volt más választásom…

Szerencsésnek érzem magunkat abból a szempontból, hogy csak egy hetet vártunk, amikor megkaptam az ominózus telefont: Benőnek van egy donor szív, egy órán belül menjünk a kórházba. Emlékszem rá, hogy a munkahelyemen kiesett minden a kezemből és annyit mondtam: nekem most rohannom kell!  Miután beértünk, közölték velünk, hogy még várni kell, hiszen le kell futtatni pár vizsgálatot, hogy minden rendben legyen. Pattanásig nőtt bennem a feszültség, déltől már készen álltunk az operációra, este nyolc órakor kísértem a műtő ajtajáig. Míg vártam, láttam, hogy jön egy ember, kezében azzal a bizonyos dobozzal, és benne a szív, amitől új életet remélhettünk.  Nem tudom szavakkal kifejezni azt az érzést, annyira megrázó volt.

Hajnali fél kettőkor Prodán doktor lejött hozzám a váróba és csak annyit mondott: „ minden rendben, bent van a szív, most már csak egy kis támogatás kell neki”!  Én akkor megszólalni sem tudtam, a doktor úr megölelt, én meg csak zokogtam…”

Kb. öt óráig tartott a műtét, hálás szívvel gondolok azokra az orvosokra, ápolókra és a többi egészségügyi szakemberre, akik akkor éjjel új életet adtak a gyerekemnek. 

A főorvos úr azt kérte: ne feszegessük, hogy ki volt a donor, úgy tudom, hogy az Eurotransplant segítségével egy másik országból érkezett.

Kimondhatatlanul boldog voltam, hogy sikerült, ennek ellenére szíven ütött, amikor egy illető nekem szegezte a kérdést: gondoltam-e arra, hogy Beni azért él, mert valaki meghalt?! Sajnos ez a tragédia akkor is bekövetkezett volna az illetővel, ha nincs a beteg fiam.

A betegség ideje alatt, néha cseréltem volna vele, hogy engem szurkáljanak, nem akartam, hogy gyerekként ennyi rosszat megéljen. Fogalmam sem volt ez az egész mivel fog járni: rengeteg vizsgálat, megszámlálhatatlan mennyiségű vérvétel és injekció, néha lelkiismeret furdalásom volt annak ellenére, hogy tudtam jól, számára csak ez az egy út létezik a gyógyulás felé.  Bár ő soha nem ellenkezett, mindig azt csinálta, amit mondtak, egy szó nélkül. Nagyon büszke vagyok rá, ő az én KIS HŐSÖM.

Érdekes módon Beni nem beszél a transzplantációról, van egy olyan érzésem, hogy felejteni akar.

Vagy, mert talán ő abban a szerencsés helyzetben volt – ha lehet ezt így mondani – hogy nem műtötték meg, akár többször is, mint más sorstársait, nem tudom… Nagyon gyorsan történt minden, és Ő pár hét után megtapasztalhatta, milyen is  „egészségesen” élni.

Ma már csak tízhetente járunk kontroll vizsgálatokra, élvezi, hogy nem beteg, és mikor első nap hazajött az iskolából boldogan újságolta: Anya, képzeld el, bírtam futni!”

 

 

A bejegyzés trackback címe:

http://azenriportalanyaim.blog.hu/api/trackback/id/tr4113078818

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Bolshevik 2017.10.26. 15:19:42

Jó sztori, lelkiismeretfurdalásod meg már hogy lenne? Nem egy élő, egészséges ember szívét vették el, jobb helyen van a te gyerekedben, mint a föld alatt :D Gratulálok a gyógyuláshoz!

Aranka Gárdos 2017.10.26. 15:29:35

Nagyfiam 16 éves lehetett, mikor kitett egy posztert az ajtajára:
Don't take your organs to Heaven, Heaven knows we need them here.
Ne legyen lelkifurkád, a donor nem miattatok halt meg. Így él tovább a fiadban. Legyetek soká boldogok!