December közepén jutott el hozzám Kati néni híre, mármint az, hogy egy ölelést kér karácsonyra, egy látogatást, semmi mást… 15 éve veszítette el a férjét, azóta az ünnepek még nehezebbek számára. Amikor felhívtam telefonon nagyon meglepődött: sírt, nevetett egyszerre, de a lelkemre kötötte: „ne hogy valami öregasszonynak képzeljen el, 67 éves vagyok, de fiatalos, magam festem a hajam, szeretem a finom illatokat és a fájdalmaim ellenére sem hagyom el magam.”

Egy Nógrád megyei község szociális otthonába indultunk Demeter Andreával, aki a felhívásomra jelentkezett, hogy ő is szívesen meglátogatná a nénit. Korábban nem ismertem Andreát, de úgy beszélgettük végig az utat, minta a régi ismerősök.  Több közös vonást is felfedeztem benne,  és azt is, hogy hatalmas szíve van, hajtja az érzés, segíteni, örömet szerezni  valakinek. Az otthon udvarán és a folyóson a lakókkal találkoztunk, ki könnyebb, ki nehezebb helyzetben sétált, állt, vagy éppen csak üldögélt magában.  Kati néni csöpp szobájában lakik Zsuzsi, a szobatárs is. A két ágy, tévé, és a mozgáshoz szükséges segédeszközök, ahogy ők nevezik „Roll-Royce, szinte betölti az egész szobát. A tusoló és a WC egyben, ez még hozzá tartozik a szobához. Kati néni szerint ez egy apartman.

Kati néni: „Az otthonban a napi háromszori esemény az étkezés, és a gyógyszerosztás, orvos is rendel, tulajdonképpen elégedett vagyok, velem rendesek. Mivel a lábaimat többször operálták, Zsuzsit a szobatársamat kérem meg, hogy menjen helyettem, viszont neki meg a keze rossz, ezért viccesen szoktam mondani: Zsuzsinál van a lábam, nálam meg a keze. Jól kiegészítjük egymást, még a tévéműsoron sem veszünk össze. Az tény, hogy többször vagyok rossz hangulatba, olyan egyformák itt a napok. Havi 5.000,- Ft zsebpénzt kapok, ami nem sok, de van, akinek csak heti 300,- Ft jut. Itt van az otthonban Laci, aki vásárol nekünk a boltban. Korábban egy gödöllői otthonban éltem, oda befizettem kétmillió Ft-ot, aztán csődbe ment a tulajdonos, így kerültem ide. Amikor hirtelen meghalt a férjem, utána akartam menni. Négyszer. Altatókat vettem be, és mindig a Zacher dokinál kötöttem ki, aki legutoljára elég nyersen azt mondta: többet nem mentem meg, ha meg akar halni! Lehet, hogy pont ez a mondat térített észhez, azóta nem próbálkoztam, de sok idő telt el, míg valahogy el tudtam fogadni az egyedüllétet.”

Átéreztem, hogy mennyire unalmas és egyhangú élet az ilyen… Mennyire örülnének egy rövidebb színházi vagy humoros előadásnak, kisebb koncertnek, felolvasásnak. A beszélgetés alatt többször megemlítette: nem is gondolta volna, hogy ez a kérése teljesül, és nagyon boldog ettől. Megmutatta azt a gyöngybetűkkel érkezett levelet is, amelyet Horváth Anna küldött neki. A fiatal lány ugyan személyesen nem tudja meglátogatni, ellenben ismeretlenül egy nagyon kedves levelet írt Kati néninek. Jó volt látni, érezni azt az örömöt, amit adni tudtunk a néninek. Búcsúzóul elmondtam neki, hogy már szerveződik egy újabb látogatás januárban.

A kijárathoz közelítve utánunk futott pár lakó, akik a kezeiket nyújtották: „csak 60 Ft-ot kérek, egy kávéra” Még szerencse, hogy volt a pénztárcámban apró, úgy tettem a kezükbe, hogy közben nem néztem rájuk. Csak a tenyerüket láttam...