A száz férőhelyes fővárosi javítóintézetbe olyan fiatal fiúk kerülnek, akiket bírói ítéletet alapján előzetes letartoztatásba helyeztek. Bár külsőre teljesen úgy néz ki, mint egy börtön, valójában itt „szigorúan szeretik” a fiatalokat. Bekerüléskor egy szakértői csoport minden fiatalról nevelési tervet állít össze és aszerint dolgoznak vele.
Juhász Péter, az intézet igazgatója tudja, hogy előítéletekkel jönnek: szorongás, félelem, sztereotípia, hogy „köcsög vagy csicska” leszek, aztán persze hamar rájönnek, hogy erről szó sincs. Érdekes módon a kisebbek, 14-15 évesek kakaskodnak inkább, de hamar megtanulják, hogy érdemes a szabályok szerint élni, hiszen itt még inkább előtérbe kerül a jutalmazás és a büntetés, mint a civil életben. Akik eljutnak a legmagasabb kategóriáig, azok saját ágyneműt használhatnak, megölelhetik látogatáskor a szüleiket (a többiek csak asztal mögül) plusz telefon jár nekik az intézet költségén, magasabb lesz az órabérük, kapnak az intézettől tusfürdőt, stiftet. Az intézetben hetente 2 nap munka, 4 nap iskola van, így áll össze a hét.
Legtöbbjük hallott már a büntetés végrehajtási intézetről, és rettegnek attól, hogy ott kell majd letölteni a büntetésüket, hiszen a javítóintézetben kedvezőbbek a feltételek. A kérdés magától adódik: a javítóintézet mennyit „javít”?
A szakemberek nem tudnak egyértelmű számokkal szolgálni, hiszen az után követés bonyolult és a személyiségi jogok sem engedik. Vannak gyerekek, akiknél jó eredményeket lehet elérni, a viszonylag normál családból érkezőknél, akik rosszkor voltak rossz helyen, szinte biztos, hogy pozitívan tudnak kijönni ebből a helyzetből. Persze rögtön jön a kérdés: ki a normál család? Amennyiben a szélesebb körű társadalmi elvárások szerint működik egy család, - és ez nem azt jelenti, hogy jómódú-, de valamilyen értékrenddel működik a saját környezetébe, akkor mi is jó eredményt tudunk felmutatni.
Sokkal nehezebb ott, ahol a kriminalizált családból kikerülő gyerek már a szocializálódás során a kriminális életvitelt sajátítja el. Nekik a mi elvárásunk és értékrendünk idegen! Amíg itt van, persze alkalmazkodik, de valójában nagyon nehezen működik. Egy szélsőséges példa: egy gyerek az egész családját tagadta meg, mert rájött, hogy ez egy más világ, ez egy szerencsés epizód volt, hogy viszonylag fiatalon került be és azt mondta a látogatáson a szüleinek: „én már nem az a gyerek vagyok, és tőlem ne várjátok, amit eddig vártatok”! Ha egy 14-15 éves gyerek ezt mondja az anyjának, annak nagyon mély okai vannak! De a fordítottjával is találkoztam, amikor az itt lévő gyerek beállt a sorba, majd a szabadulása után pár órával újabb bűncselekményt követett el. Nyilván erősen benne volt a családi hatás, ahova ő hazament. Ha csak néhány gyerek életét sikerül megváltoztatni, már nem dolgoztunk hiába, persze ennél azért több eredményt tudunk felmutatni! Rájön, hogy a kommunikációt nem csak ököllel lehet megoldani, tehát ilyen pici mozaikokat kap, és ebből összeállhat a személyiségük.
Egy jó terápia sokat helyre tud hozni, nem biztos, hogy mindenkit vissza kell illeszteni a társadalomba, hiszen van, aki soha nem volt részese a társadalomnak, ezek már mély, szakmai kérdések. Volt olyan gyerek, akinél sokat nem értünk el, de büszke volt, hogy fél év után le tudta írni a saját nevét!
