Amikor megláttam olyan érzésem volt, mintha egy viking harcos nézne velem farkasszemet.  Nagydarab, izmos, szakállas, bőrkötényes, kezében a szerszám, amivel üti az izzó vasat. Mikor megszólítom, mosolyog és készségesen mesél a szakmáról: arról, hogy egyszer gyógy patkót készített egy beteg lónak, és hamarosan neki lát egy kilenctollú buzogány elkészítéséhez.  Ő Kocsy Márton, ahogy a névjegyén áll: Márton, a kovács.

Most éppen a Vörösmarty téren, az adventi vásáron mutatja meg a látogatóknak, hogy készül egy fogas. Természetesen egyedi kéréseket is teljesít, legyen az szekrényzsanér, fejsze, vagy harcsafogó kampó.

Kocsy Márton: „ A Rózsadombra jártam óvodába, gyalog sétáltunk haza apukámmal a belvárosba. Séta közben mutatta meg a kerítéseket, erkélyeket, korlátokat, és mesélt a Kalevalából. Ez kétségtelen, hogy nyomott hagyott bennem. Évekkel később, ha jól emlékszem megláttam egy fotón, ahogy a kovács a tűz fölött dolgozik, és akkor döntöttem: érettségi után elmentem egy kovácsmester mellé tanulni. Gyakorlatilag az ő műhelyében éltem tíz évig, sokszor éjjel is ott voltam.  A mester kölcsönadott a kollégáinak, így 6-8 kovácsműhelyben is kovácsolhattam.  Érdekes, mert ég és föld a különbség, mindenki máshogyan dolgozik, és mást alkot. Én már nem készítek kapukat, kerítéseket, hanem állatokat, sárkányokat, manókat, törpéket. Ezek nem rajzfilmfigurák, hanem az én ötleteim, mint a púposkodó macska, aminek a fenekével  tűz  gyújtható, vagy a sárkányfej,  ami egyben ajtókopogtató is, ezeket szeretem. Pár éve kaptam felkérést a Hadtörténeti Múzeumtól egy kilenctollú buzogány kovácsolására, de nem kapták meg az állami támogatást, ezért dugába dőlt a kezdeményezés, ettől függetlenül nekem ez egy szakmai kihívás. Egyszer megkeresett egy patkoló kovács, hogy készítsek patkót egy beteg lónak. Tulajdonképpen gyógy-patkóról volt szó, ami milliméterre pontosan ugyanolyan lett, de hoztak már szamárpatkót is mintának. Ma már a patkolókovácsok nagy része nem is készít patkót, ők maguk nem kovácsolnak, hanem a boltban megveszik, mint a cipőt, ami számozott, és így tudja, hogy melyik lóra, mekkora cipő kell. Patkolás előtt odapróbálja a lóhoz, berakja a kohóba, kicsit áthajlítgatja, és felteszi.

Az igazi kovácsok száma száz alá tehető, aki nem kovács, csak annak vallja magát, abból több van. A   céhben 40-en vagyunk, a  fiatal hobbi kovácsokból páran lehetnek  igazi kovácsok, akiket tényleg érdekel a szakma, annak lehet meg is lehet tanítani, de ehhez az kell, hogy  kijárjon a műhelybe.

Az iskolában a valódi kovácsmesterséget nem tanítják, nem az alapoknál kezdik és kimaradnak a fontos fázisok, hiányzik a fokozatosság.  A mesterség annyiban változott, hogy kevesebbet reszelünk, többet használjuk a sarokcsiszolót és a fúrógépet, hegesztünk is, de egy valamire magát tartó kovács, nem él vissza.  Ha arra használjuk, hogy új formavilágot vigyünk a kovács szakmába az nem rossz dolog; ha a kovácsolás helyett hegesztünk előre gyártott elemből, az rossz dolog szerintem.”

Kocsy Márton Verőcén rendezte be a műhelyét, amelyet hol többen, hol kevesebben keresnek fel. A megrendeléseken túl, rendezvényeken tart bemutatót a kovács szakmából, ezzel is kiegészítve bevételét. Szerinte maradt még egy maroknyi „bolond kovács”, aki fenntartja a szakmát. Azt gondolja, hogy húsz év múlva is így fog dolgozni, legfeljebb kisebb kalapáccsal…