Fanni második gyermekként született, az anyuka szerint minden rendben volt a terhesség alatt. Három hetes volt, amikor az első tünet jelentkezett: csak sírt és nem akart enni, majd váratlanul leszürkült. Erre nem számítottak a szülők, ijedten vitték gyermekorvoshoz, aki kórházba küldte a babát. Az állapota drámaira fordult: összeomlott a keringése, az intenzív osztályra került.  Akkor szembesültek a ténnyel, hogy nagyon súlyos szívizomgyulladása van a babának, és egyáltalán nem biztos, hogy megéli a reggelt. Ez az a mondat, amit egyetlen szülő sem akar hallani… Lelkük legmélyén azonban bíztak abban, hogy meg fog gyógyulni a kislányuk.  Melinda, Fanni édesanyja így emlékszik vissza a kritikus helyzetre:

„Borzalmas érzés volt az intenzív osztályon hagyni akkor éjjel, alig vártam a reggelt, hogy vele lehessek. Ez az együttlét persze nem azt jelentette, hogy babusgathattam, hiszen Fanni inkubátorban volt, még csak meg sem érinthettem. Szondán keresztül táplálták, és csak néztem a kis testét, ahogyan lélegzik. A tejem a szoptatás hiányában kis híján elapadt. Két és fél hét után az állapota jobbra fordult, hála a gyógyszereknek, na és a gondos orvosi ellátásnak köszönhetően. Hazamentünk, és Fanni úgy fejlődött, mintha semmi szervi baja nem lenne. Háromhavonta jártunk kontrollra, és ahogy növekedett, úgy változtatták a gyógyszerek mennyiségét.

 8 évesen megkezdte az iskolát, sajnos összeszedett egy hányásos hasmenéses vírust, az nagyon megviselte a szervezetét, nyomot hagyott a szívén is. Ezért kénytelenek voltunk  kivenni az iskolából, és magántanulóként folytatta a tanulmányait, ezzel is kivédtük, hogy ne kapjon több  fertőző betegséget.  Azonban további tünetek jelentkeztek nála, étvágytalanná vált, mindössze 19 kg volt a súlya 8 évesen.

Az állapota indokolta, hogy minél szakszerűbb ellátást kapjon, így került a fővárosi a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetbe, azon belül is a Gyermekszív Központba.

A megfelelő gyógyszereken és keringéstámogatáson túl, szerettük volna elérni, hogy egyen valamit, hiszen nagyon legyengült állapotban feküdt. Mivel az ételeket elutasította,  kénytelenek voltunk cselhez folyamodni: a kislány szerette a kakaót, és a dietetikus nővér szerzett anyatejet, amiből elkészítette a tápláló italt, így pár dekát gyarapodott a súlya.

Sajnálatos módon a katéteres vizsgálat azt mutatta, hogy semmilyen tartaléka nincs a szívének, rossz állapotban volt.  Először azt hitték, megfelelő gyógyszerekkel tudnak ezen változtatni, de a szíveredmények nem ezt mutatták. Összeestek a vénái és a keringése, akkor mondták ki először, hogy Fanninak kell egy másik szív. Normál esetben ilyenkor elkezdődik a versenyfutás az idővel, de a kislánynál ez máshogy történt. Azt tudtam, hogy rákerült a várólistára, csak azzal nem voltam tisztában, hogy ez időben mit is jelent, hiszen voltak az osztályon olyan gyerekek, akik hosszú hónapokat töltöttek a műszíven, és ők is ugyanúgy donorra vártak, mint mi.

Egyszer csak behívattak az orvosi szobába, ami akkor tele volt fehérköpenyes emberekkel, mindenki telefonált, intézkedett, papírokat dugtak az orrom alá és mondták: van egy donorszív Fanninak, írjam alá a beleegyezést. Ezzel egy időben teljes titoktartást kértek tőlem, senkinek nem szabadott szólnom, a férjemet is a mosdóból hívtam fel, hogy jöjjön a fővárosba, mert felcsillant a remény egy  új életre.

 A férjem még el tudott köszönni Fannitól, utána került a műtőbe, este 8 óra után mondták az orvosok, hogy míg nem kapnak zöld utat, addig nem kezdik el a beavatkozást. Idegtépő percek, órák ezek, de a várakozás alatt egyetlenegyszer sem fordult meg a fejemben, hogy valami baj lehet, csak azt láttam magam előtt, hogy jóra fordul az életünk. Hajnali 3 órakor mondták ki, hogy minden simán ment, sikeres lett a transzplantáció.

Amikor először megláttam, csak néztem a tehetetlen testét, géppel lélegeztették, és megannyi cső lógott ki a testéből. Öt nap intenzív ellátás után került le a normál osztályra, ahol már nem volt annyira elszigetelve, de ott is steril szobában feküdt. Minden látogatás alkalmával javult az állapota, olyannyira jól volt, hogy már akkor fel akart ülni az ágyban, mikor ezt még nem engedték az orvosok.

Miután haza jöhettünk, itthon is steril szobát kapott, látogatókat egyáltalán nem fogadhatunk, a nagymama is csak ablakon keresztül láthatta. Vigyáznunk kellett az új szívére, az új életére…”

Fanni ma 14 éves, verseket ír:

 Àrvalevèl

 Lebben szèlbe,

Csillan a napsütèsben.

De kötèllel tartja magàt,

S nem ereszkedik le.

Szèl jàtszadozik vele,

Eső áztatja el,

De a magànyos levèl,

Nem adja fel.

őriznè mèg magában,

Csöppnyit  a nyarat.

De a szakadèk közt tàncolva,

Egy pördülèsnèl elhívta.

A szèl, gyönyörű dalt jàtszva,

Elcsàbìtotta.

És van még egy érdekes hobbija: gyűjti az angyal szobrokat. Bár magyarázatot erre nem adott, de mintha így akarná háláját kifejezni…