Talán mondhatom, hogy Imre Andrea 20 éve a barátom. Bár nem tudjuk az igazi barátok mindennapjait élni, sorsunk, életpályánk nagy távolságokban kanyarognak, de érdeklődésünk egymás iránt az elmúlt évtizedekben, ennek ellenére is töretlen maradt.
Szeretem Andrea éles látását, „konok” kitartását minden területen, a hitét abban, hogy mindig meg lehet újulni, mindig lehet újrakezdeni, újra tanulni és meg kell küzdeni a negatív emberekkel, helyzetekkel is. Tisztelem a hitét abban, hogy szereti és még mindig – bármi áron is-, de kíváncsi az EMBERRE, őszinte kíváncsisággal. Hiszi töretlenül, hogy támogatni, segíteni kell az elesetteket, a társadalom perifériájára sodródottakat, az érdekes figurákat. Nem csak hiszi, tesz is érte, ha máshogyan nem, akkor azzal, hogy ír róluk.

 

Én szívesen olvasom az írásait, mindenkinek jó szívvel ajánlom!

Wallner Andrea

Régi kifogásom az un. köztelevízióval szemben, hogy ha néhány évtized múlva történészek a közszolgálati televízió archívumából szeretnének majd tájékozódni mondjuk a 2010-es évek Magyarországáról, arról, hogyan éltek itt akkoriban az emberek, milyen kihívásokkal küszködött az ország, az állampolgároknak milyen gondjai, örömei voltak, hogyan működött az állam, – és sorolhatnám, – minimális információhoz juthatnak majd. Egy közszolgálati televíziónak – szerintem, – egyik alapfeladata, hogy dokumentálja a kort, amelyben működik .Ezt a kötelezettségét az MTV már sok éve nem teljesíti: nem készülnek dokumentum- és riportfilmek, nincsenek tényfeltáró, szolgáltató műsorai, a híradókról meg jobb nem beszélni.
Andrea azon kevés riporterek közé tartozott emtévés korában, aki érzékeny volt, meglátta, hozta az ilyen jellegű témákat. És azokat profin, keményen és színvonalasan fel is tudta dolgozni. Az ilyen típusú riporterekből már a 2000-es években is hiány volt. A legtöbben konfliktuskerülők voltak, jól-rosszul készítették szakmányban a “színes” , lényeges kérdéseket kerülő riportokat. Igaz, a társadalomkritikai riportokra igény is egyre kevesebb mutatkozott, fogytak az ilyen típusú riportokra igényt tartó műsorok is.

 

Andreát méltatlan, valószínű jogellenes módon távolították el az MTV-ből. Igazáért a tőle megszokott keménységgel küzd. És amit mindig őszintén tiszteltem benne: derűje, kedélye, kitartása nem látja kárát élete e nehéz szakaszának.
Kívánom, Andrea, téma- és igazságérzetednek, közlési vágyadnak, a világon javítani akaró szándékodnak legyen jó, hasznos terepe ez a képernyő!
Kívánom, hogy sajtómunkásként maradj olyan érzékeny, igazságtalanságokba bele nem nyugvó, kitartó, konfliktusok is vállaló, mint voltál televíziósként!
És hátha vannak még csodák…

Feledy Péter

Imre anyu – talán nem bántódik meg, ha elárulom -, így hívtuk Andit Sopronban, a MTV Körzeti Stúdiójában, a kétezres évek elején. Andi, bár idősebb volt nálunk, nem elsősorban a kora miatt kapta tőlünk ezt az “anyut”. Hanem mert gondoskodó volt, önzetlen, mindegyikünkhöz volt egy jó szava, keveset panaszkodott, viszont rengeteget nevetett és a jellegzetes humora már akkor is fontos fegyvere volt. Hamar kiderült, hogy ha olyan riportalanyhoz kell kimenni, akihez odafigyeléssel, empátiával, bátorítással lehet csak közelíteni, Andit kell küldenünk. Már akkoriban vonzódott a “nehéz esetekhez” – így írom, mert az újságírók közül is csak kevesen vállalják, hogy a társadalom peremén tengődőkkel, fogyatékossággal élőkkel, súlyos betegekkel vagy épp az igazukért még reménytelenül is küzdő kisemberekkel foglalkozzanak – ehhez bátorság kell, kitartás és hatalmas lelki erő. Ez bizony emészt, rengeteg időt, energiát elvesz – ugyanakkor ad is. Ezt érzem, amikor legújabb interjúit olvasom: olyan embereket kutatott fel (megint), akiktől ő is tanul, gazdagodik és ezt az élményt szeretné átadni az olvasóknak is….
Az igazság az, hogy nem ismerek nála nagyobb küzdőt. Legtöbbünk negyedannyi megpróbáltatást sem viselt volna el, mint amennyi neki jutott. Felfoghatatlan számomra, honnan varázsolja elő újra és újra az erőt az újrakezdéshez. Csodálom, mert bármi éri, mindig emelt fővel, önmagát megbecsülő nőként él és sosem hagyja el az a meggyőződése, hogy a holnap mindenkinek tartogat még valamit.

 

Bakos Piroska