A bácsi nagyon nehezen megy, még járókerettel is.  Az arcát legtöbbször lehajtja, hősiesen teszi meg a lépéseket, egyiket a másik után. Mellette hűséges társa Picur, akinek köszönheti az életét. János bácsi több mint egy évet töltött otthon a lakásban úgy, hogy ki sem mozdult. Súlyos gerinc és csípő problémája, illetve rossz látása abszolút bizonytalanná tette őt. Ehhez még társult egy bezárkózás, és a világtól való hermetikus elzárás, ami lelkileg is hozzájárult egy állapotromláshoz.

Viszont minden gondos kutyatartó tudja, hogy a kedvencének  szüksége van a napi többszöri sétára, és jó, ha ez a gazdival történik. János bácsi is valami ilyesmin törte a fejét, és azon is, hogy nem élhet csak bezárkózva a lakásba. Túl a 70 évén nem akar különböző műtétsorozatokat, ezért arra gondolt, hogy talán egy járókeret segíthet a mindennapjaiban. Először csak a lakásban gyakorolt, amihez Picur szorgalmasan „asszisztált”, kis ugatásokkal és csóválásokkal. Aztán kimentek együtt a szabadba. A gazdinak ez olyan érzés volt, mint aki  végre vehet egy mély levegőt. A kiskutya, bár hozzászokott a rohangáláshoz, ezúttal lépést tart János bácsival, illetve a hosszú póráz szabja meg, hogy meddig ugrálhat.  Az már csak a sors fintora, hogy a felesége se tud segítség nélkül közlekedni, de a közös probléma összetartja őket.

Így most még szorosabb a kapcsolat Picur és a gazdája között,  lassan, de biztosan,  naponta háromszor  sétálnak így együtt, és János bácsi azt mondja: „Azt, hogy kimozdulok, sétálok, emberekkel találkozok, csakis a kutyámnak köszönhetem, aki feltétel nélkül elfogadta ezt a helyzetet”.