A kutyámmal sétáltam éppen, mikor meghallottam, hogy valamit motyog a néni. Előfordult már, hogy idősebb emberek magukban beszélnek az utcán, annyira nem meglepő számomra. Amikor a néni határozottabban motyogott, már sejtettem, hogy szeretne valamit mondani. Visszaléptem hozzá, mert ő nem mozdult, egyhelyben állt az úton. Láttam rajta, hogy zavarban van és keresi a szavakat. Bár szegényes volt a ruházata, de nem az a fajta, aki kéreget, inkább csak olyan beletörődő. Gombóccá gyűrt zsebkendőjével törölgette a kibuggyanni készülő könnycseppet a szeméből. Az arca olyan volt, mintha minden egyes ránc, egy-egy elszenvedett fájdalomról szólna.
Táskájából egy darab kenyér kandikált kifele, amit a szemerkélő eső kicsit megáztatott. Valószínű a közeli boltban vásárolhatta. A kenyéren kívül mást nem láttam a táskájában. Még az is megfordult a fejemben, hogy csak lejött kenyérért, és hazasétál. Ám a közelébe érve halkan, szinte suttogva mondta: „ Ott van a sportpálya bejáratánál egy darab parizer a földön… ha szépen megkérem, idehozza nekem, és vigyáz arra, hogy a kutya ne egye meg? Mert ha lemosom róla a port, akkor még jó lesz a kenyerem mellé” Azt hiszem, hogy kétszer kellett megkérdeznem, hogy biztosan jól hallottam-e? Bizonyára látta az arcomon a döbbenetet. Tettem pár lépést, a kutyát leültettem, még szerencse, hogy mindig van nálam zacskó, és felvettem a földről a parizert, ami koszos volt. A néni közben mozdulatlanul állt és nézett. Várta, hogy odavigyem neki. Ráncos kezével elvette tőlem, és betette a táskájába. Miután megköszönte, annyit mondott: „nagyon szégyelltem volna odamenni érte”
Mit lehet erre mondani? Hogy nem az ő szégyene, bár jól tudom, hogy az elszenvedő így éli meg! Talán még beszélgethettem volna vele: van-e családja, vagy valakije, aki támogatja, ha már nem tud megélni a nyugdíjából, de ő, gyorsan eltűnt.
Sétáltam tovább, de a történetet ott motoszkált a fejemben: a néni valószínű lesben állt, csak az alkalmas pillanatot kereste, hogy valakinek merjen szólni. Aztán benéztem a focipályára, amit nem régen újítottak fel. A frissen kihelyezett plakátokon ez áll: „Első a becsület”
Vajon kinek az ötlete nyomán kerültek oda a plakátok? Felülről jövő kezdeményezés, vagy a futballedzők gondolják úgy, hogy hadd tudatosuljon a gyerekekben minél előbb, mert a felnőttek egy része hadilábon áll a kifejezéssel. Egyáltalán ki beszél ma becsületről, mikor beszélhetünk róla, a gyerekeinket milyen szellemben neveljük? „ Legyél tisztességes, becsületes, bár éhen fogsz halni. Vagy nem árt egy kis zavarosba való halászás, egy kis dörgölőzés, egy két urambátyám kapcsolat, és akkor lesz mit a tejben aprítanod, csak ügyesen fiam.”
Hát így hozta össze a sors ezt a történetet: a néni koszos parizere, és a focipályán hirdetett becsület…