Se vége, se hossza azoknak a történeteknek, amikor nem a képességei alapján kap hatalmat egy  vezető. Elég, ha csak „kis főnök” az illető, tudatlansága,  az  empátia és az intelligencia hiánya szinte eltipor mindent értelmes dolgot, ami csak előfordulhat egy munkahelyen. És van, amikor családok sorsa függ attól, hogy egy alkalmazott mennyire képes elviselni, lenyelni az ostobaságot, a hazugságot, a képmutatást. Jól tudjuk, hogy egy ilyen helyzetben két választás van: konfrontálódni, (de már az első ilyen összecsapásnál örökre elástunk magunkat), vagy besimulni, benyalni, egyetérteni az ostoba főnökkel. Lássuk be, ez napi 8-10 órában nagyon nehéz, és szinte lehetetlen.

Történt pedig, hogy egy leendő munkavállalót behívtak úgynevezett próbamunkára. Gondolom, a nagy átlagnál ez úgy történik, hogy mindenkinek bemutatkozik, elmondják neki a feladatokat, aztán hozzá kezd a munkához, hiszen minél hamarabb bizonyítani szeretne. Azonban a „kis főnök” egész egyszerűen átnézett a munkavállalón, mintha nem is létezne. Ha mégis eljutott addig a pontig, hogy válaszolt, abban sem volt köszönet. De a „kis főnöknek” van egy „nagy főnöke”, tételezzük fel, hogy talán korrekt, legalább is pár napig azt mutatta. Aztán az ő viselkedése is kezd megváltozni, mondjuk,  úgy válaszol, hogy közben siet, mintha baromira nem lenne arra sem ideje, hogy érdemben válaszoljon, vagy elküldjön. Két kemény hétig ment ez így, miközben a munkavállalás feltételei folyamatosan változtak, de konkrét munkabér és fizetés, egyetlen egyszer sem hangzott el, csupán annyi: „ mindenkivel más szerződést kötünk!”

A helyzet akkor még egy fokkal veszélyesebb, ha a főnöknek titulált egyén sokkal fiatalabb a beosztottaknál.  Fogalmazhatnék úgy is, hogy ő még a csattogós lepkével sem játszott, mikor a többiek már tapasztaltak voltak a szakmában. Önmagában ettől még lehetne jó egy közösség, és működhetne a csapatmunka, ha közben nem alakult volna ki a klikkesedés, és a többség azért tolja a főnök szekerét, hogy ne essen bántódása. A többieket észre sem veszi, direkt élvezi, ha a beosztott megáll az asztala előtt és vár. Vár fél percig, egy percig, miközben a főnöknek semmi dolga, még csak rá sem néz a beosztottjára, aki veszi a bátorságot és  kérdezni mer: „elnézést, beszélhetünk?” A választ olyan hangnemben kapja, mint mikor a tányéron megcsikordul valamelyik evőeszköz, természetesen közben még véletlenül sincs szemkontaktus: ” Most nem érek rá!” Pedig nem a legújabb divatról akart vele beszélni, még csak süteményreceptről sem, hanem konkrétan a munkáról, de ez rendre meghiúsult. Azon már nem is csodálkozott, mikor egy tálca süteménnyel megjelent a szobában, és csak a „kedvenceit” kínálta meg belőle. Kvázi nyomatékot adva annak, amit addig is tudni lehetett, vagyis így még nyilvánvalóbb, ki az, akit utál.

A rossz hír az, hogy egy ilyen alak nem hogy vezetőnek nem való, de morálisan is egy nagy nulla. Csak hát vezetői székbe ültették, tudja, hogy hatalma van.  És amit el akar érni, azt eléri, olyan áron is, hogy embereket tesz tönkre. Miközben persze mindenkit szid, még a főnőkét is, sőt, felsőbbrendű lénynek gondolja magát, hiszen jó a hátszele.

Persze minden királyságnak egyszer vége szakad, csak sajnos addig több alattvaló ebbe beledöglik…Mi lenne akkor, ha egy alkalmassági vizsgát kéne tenni minden vezetőnek, hiszen nem szégyen, ha valaki alkalmatlan a főnöki szerepre. Gyanítom, sokan elvéreznének ezen a vizsgán…