A főváros több pontján árulják a Fedél Nélküli újságot, férfiak és nők egyaránt. Ki bátortalanabbul, ki határozottabban próbálja eladni, de van, aki csak megáll egy aluljáróban és várja, hogy vegyenek tőle egy példányt. A címlapról többnyire egy ismert ember mosolyog, ez már önmagában is elég figyelemfelkeltő. 24 évvel ezelőtt Ungi Tibor alapította a lapot. Azóta közel  egy negyedszázad telt el, és bár a fekete-fehér újságból színes lett, a tartalma is változott, de az üzenete ugyanaz, mint kezdetkor: „Vegyél egy példány, ezzel is támogatod a hajléktalan embereket”.  Minden bizonnyal sokkal nehezebb úgy verset írni, riportot készíteni, képet festeni, hogy közben minden napjuk egyfajta  küzdelem, a túlélésért. 

Kaszás Attila 46 éves, de ennél idősebbnek néz ki, persze az orvosok szerint, mindegy egyes utcán eltöltött évet, be kell szorozni hárommal!   

„20 évet éltem az utcán, 1995 óta árulom a Fedél Nélküli lapot. Családi körülményeim miatt költöztem a fővárosba, bár vidéken normális életem volt, de széthullott a család, meghalt a lányom. Budapesten rossz társaságba keveredtem, börtönbe is kerültem. Sajnos, ittam keményen, majd megismertem Ungi Tibort, a Fedél Nélküli újság alapítóját. Felkínált egy lehetőséget, akkor még az újságot mi magunk hajtogattuk. Persze ebből meggazdagodni nem lehet, én szerintem most  nehezebb, sokan lenéznek,pedig  olykor szívesen adok ingyen is újságot. Annyit változott az életem jó irányba, hogy ismerős útján kaptam egy bútorozott lakást, aminek csak a rezsijét kell fizetnem.  Normális kapcsolatteremtésre nem gondolok, megégettem magam párszor. Nem lehet kiszámítani, hogy mennyi jön be naponta, van, amikor csak 800,- Ft, és van, amikor 3.000,- Kaptam már oklevelet, hogy elégedettek az eladásaimmal. Tíz éve a Dob utca az én helyem, ezen nem is akarok változtatni. Hiszem, hogy fel lehet állni a hajléktalanságból, aki akar, annak van kiút. Én is tettem érte, most a régi életemhez képest, jól vagyok, ha hirtelen rám szakadna egy csomó pénz, talán még el is vinne.”

 Szenográdi Réka, a Fedél Nélküli Újság koordinátora beavatott a részletekbe: 

„Kepe Róbert az újság főszerkesztője, én pedig az ő munkáját segítem.  A lap szerzőinek  80%-a hajléktalan ember. Létezik egy művészeti pályázatuk (vers, kép és próza) havonta díjazzuk az alkotókat. A díjkiosztásra egy kávézóban kerül sor, próbálunk közösséget kovácsolni.  Kiállításokat is szervezünk, felolvasásokat, rendezvényeket. Tudnak internetezni, van email-címük és telefonjuk,  de olykor még laptopjuk is.  A sztár interjúk, amit szintén ők készítenek, sokszor a szerkesztőségben  gépelik le, előfordul, hogy a riportokat is itt készítik, tehát szerkesztőségi kollégaként működünk velük együtt.  A lap egyfajta kulturális folyóirat, kéthetente csütörtökön jelenik meg, 8000 - 10.000 példányban, és szinte mindig elfogy, jelenleg 150 aktív terjesztőnk van”

A jövedelemszerzésnek ez egyik fajtája, ha bekerülnek a hajléktalan emberek a terjesztői hálózatba. Persze ezt feltételekhez kötik: elengedhetetlen a munkaképes állapot,  az adományozónak mindig igazat kell adni, lehetőleg kerülni a  koldusokkal a  konfliktushelyzetet, és persze az is fontos,  hogy ki mennyi lapot tud eladni, hiszen van egy minimális elvárás: legalább 15 db újság értékesítése hetente, de van, aki naponta adja el ennek a kétszeresét. Az Év Terjesztője 2015-ben egymaga adott el csaknem tízezer darabot. A terjesztők nem csak az újságok miatt keresik fel az alapítványt, hanem elmondják egyéb problémáikat is. Amiben tudnak, abban  természetesen segítik őket.

A kiszolgáltatott emberek mellé állt Kukorelly Endre, író, költő is, aki évek óta Az Év Alkotása versenyben zsűrizi a laphoz beérkezett munkákat. És bármennyire is furcsa, de vannak olyan hajléktalanok, akik nem kérnek segítséget, és csak csodálkoznak, mikor valakiről kiderül, hogy kilakoltatták.  Az is egy érdekes dolog, hogy akik több éve az utcán élnek, mennyire elszoknak a „normál” élettől. Egy ízben sikerült egy hajléktalan embert szobabérletbe helyezni, de két hónap alatt kiesett a rendszerből, annyira nem bírt alkalmazkodni. Egyedül érezte magát, túl sok probléma és felelősség hárult rá egyszerre, és ezzel nem tudott mit kezdeni.

Csikósné Baranyi Ilona két év árulja a Fedél Nélküli lapot, törzshelye a Margit híd – Budai hídfő

„Utcán éltem sokáig, de akkor sem piáztam, próbáltam talpon maradni. Szerintem, ha valaki akar, akkor képes rá, hogy ne csak egy aluljáróban feküdjön egész nap. Mindenkinek megvan a maga területe, ezt tiszteletbe kell tartani. Én mindig mosolygok, ez olyan, mintha zöldséget, vagy más terméket árusítanék, ott is kell mosolyogni. Ha valaki nem tud az emberek nyelvén beszélni, akkor kész. Nem is az újságra van akkora szükségük, hanem odajönnek hozzám, és elbeszélgetünk. Naponta 3-4 ezer Ft megvan, kimegyek reggel fél 7-kor és délig, egy óráig biztosan kint vagyok. Az ismerősök meglátnak és jönnek oda, készítik a pénzt. Hétfőtől péntekig dolgozom, hétvégén a lakást teszem rendbe, van egy élettársam, és egy albérletünk. A kezdet nehezebb volt, de a beszélgetés és a mosoly sokat segített. Idegenek arcáról le lehet olvasni, hogy mit gondolnak, az is előfordul, hogy valaki rosszindulatú megjegyzést tesz, de én nem szoktam visszaszólni, elengedem a fülem mellett. A fiam szokta mondani, hogy ne csináljam, de ez is munka, és van itt egy másik dolog is: ha én elmennék takarítani, 60.000,- Ft-nál nem számíthatnék sokkal többre, ha lenne biztos munkám, és kapnék 110.000,- nettót, akkor oda persze elmennék. Az életem azért jobbra fordult egy kicsit…