Estefelé járt már az idő, ráadásul esett is, szóval valójában semmi sem indokolta volna a viháncoló jókedvet. Azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy a Sparban dolgozó csemegepultos némasági fogadalmat kötött úgy, hogy közben az arcára ült az „utálatos vagyok, hagyj békén, és egyáltalán, mi a francot akarsz nézés”! Viszont meg kell hagyni, a középkorú eladónő adott magára: hosszú műszempillája ragyogóan kunkorodott a homloka felé, fekete mintás, hosszú körme jól nézett ki, bár nem tudom a szalámik szeletelése közben ez mennyire volt zavaró.
Türelmesen vártunk a csemegepult előtt, az eladó éppen sonkát szeletelt és pakolta fel a tálcára. Miután ezt befejezte, összezárt szájjal, rezzenéstelen arccal megállt, és ránézett a vevőre. Még csak nem is biccentett, csupán nézett. Az előttem álló férfivásárló tett egy kísérletet a kommunikációra: köszönt, és kért egy pár kolbászt. Kicsit sem csodálkoztam, hogy a vevő köszönése viszonzatlan maradt, azon már inkább meglepődtem, hogy nem sikerült a kolbászt a papírba becsomagolni. Azt nem tudom, hogy a művelet végrehajtásában a hosszú köröm volt-e az akadályozó tényező, vagy a gyakorlat hiánya. Olyan sokat nem próbálkozott, rádobta a zsírpapírt, majd az egészet bevágta egy zacskóba, és mint egy rakás szemetet, ráhajította a pultra…. A férfi látta, hogy itt magasröptű eszmecserére semmi esély, de még egy párszavas kommunikációra sem. Fogta az odavágott kolbászt, és tovább ment, bár a szeme sarkából azért visszanézett, mint aki meg akar győződni arról, hogy ez tényleg megtörtént vele? Én nyugalmat parancsoltam magamra, és mosolyogva köszöntem. Miután válasz nem jött, kértem 20 dkg felvágottat. Ezt már sikerült papírba tenni úgy, hogy csak kicsit lógott ki a sonkából pár cm. Megköszöntem a „kedvességét” és elbúcsúztam, közben néztem az arcát. Fölöslegesen, mert semmi se történt, még egy biccentés sem.
Tényleg ekkora a baj a Sparnál, hogy tök mindegy ki az illető, csak valaki álljon be eladónak? Értem én, hogy nem sétagalopp a munkájuk, de könyörgöm, azért ilyen mélyre már ne süllyedjenek! Javaslom az üzlet vezetőinek, ha még a minimális kommunikációra sem hajlandó az eladó, akkor gyártsanak táblákat, különböző feliratokkal, pl: „Jó napot kívánok!” „ Mit adhatok?” „Viszontlátásra!”
De még humorral is megoldható a dolog: „Nincs kedvem köszönni, beszélgetni pláne. Lökjed, mire van szükséged, aztán menj haza” Esetleg mindezt még megtoldhatja smiley jeleket tartalmazó táblákkal, és akkor legalább érteni fogják a vevők…