Az eladó már majdnem becsomagolta a szeletelt szalámit, amikor észrevette, hogy én észrevettem a szeletek közé diszkréten becsúsztatott szalámivéget. Nem reklamálok úton-útfélen, bár megkérhettem volna, hogy vegye ki a véget, hiszen rendszeresen bele lopják. Az már kimeríti a pimaszság kategóriáját, amikor mind a két vége hozzám került! Ám a csemege pultban alulmotivált dolgozó váratlanul kikapta a szalámivéget, és héjastul bekapta úgy, hogy az egyik vége kilógott a szájából. Majd nyilván meg akarta kérdezni, hogy kérek-e még valamit, de a beszédben akadályozta a szalámivég, ezért csak artikulátlan hangok hagyták el a száját. Akár nevethettem is volna ezen, csak azért nem tettem, mert akárhányszor beteszem a lábam ebbe a lakótelepi Sparba vásárlás gyanánt, mindig történik valami olyan dolog, amikor nem tudom eldönteni, hogy nevessek, vagy bosszankodjak?
Minden bizonnyal a dolgozók is érzik, tudják ezt, hiszen mire megszoknék egy arcot a pénztárban, vagy a csemegepultnál, már jön egy újabb, aztán megint egy másik, aki nyög, sóhajtozik, pofákat vág. Múlt héten az egyik munkatárs harsányan tartott előadást a pénztárban, hogy mennyire fáj a hasa, azon belül is a mája, a lépe, de még az anyaméhe is. Nem hiszem el, ha nem hallom saját fülemmel. A munkaerő toborozásukról szóló felhívás szinte folyamatosan jelen van az üzletben, jól látható helyen, és a bejárati ajtón.
Az, hogy nincs, aki a bevásárló kosarakat visszavigye még hagyján, de mikor a vevő megkérdezi, hogy melyik sonka friss, és az eladó azt mondja: egyik sem, ez olybá tűnik nekem, mintha a dolgozó le akarná beszélni a vevőt a vásárlásról, pedig egy üzletbe milyen más céllal menne be az ember? Mosolyt, vagy szívből jövő üdvözlést, már régóta nem várok, de mégis csak vannak olyan esetek, amikor kommunikálni kell (kellene) a vevőkkel. Jó példa erre egy középkorú pénztárosnő, aki valamiért már több hónapja ott dolgozik. Folyamatosan dúdol, köszönés helyett is. Ez lehet pszichés alapon egyfajta túlterhelés, lehet egy vevő elhárító művelet, mert így nem kell kommunikálni, dúdolva lehúzza a termékeket, dúdol, amikor a pénzt elveszi és visszaadja, és dúdol a „viszontlátásra” helyett is.
Mellesleg pénztárosokból mindig kevés van, hosszú sor kígyózik, mire megnyomják a gombot és kifárad valaki. Azt sem értem, ha a pénztáros elhibáz valamit a kasszánál, miért kell arra várni, hogy egy dolgozó kijöjjön az ominózus kártyával, és korrigálja a hibát? Tilos a pénztárosnőnél tartani egy ilyen kártyát? Attól fél a munkáltató, hogy visszaélne valamivel a dolgozó? Az már csak hab a tortán, mikor két kassza működik, és egyik a másiknak átkiabál: miért nem találom a karalábé kódját, és hogyan kell visszalépnem, előröl kezdenem, és a francba, megint elrontottam! ? És jaj, bocsánat, most lefagyott minden, tessék lepakolni mindenkinek a szalagról, mert újra indítom a rendszert, de ehhez csengetnem kell!
És vajon arra ki ad értelmes választ, hogy egy becsomagolt szalonnán feltüntetnek egy árat, mégis a pénztárnál ez már több lesz, majd mikor reklamáltam, vágott egy pofát, és a különbséget kivette a kasszából, majd méla undorral elém dobta…
Találtam már lejárt szavatosságú terméket, leértékelt, de büdös csirkehúst, és nem szóltam semmit (pedig tudtam volna) mikor a pénztáros a kosaramban lévő pékárut nem tudta beazonosítani, ellenben megkérdezte tőlem: „ez mi a fene? És miért kell neki ilyeneket keresni?” Tényleg, az én jó édesanyámat, legalább a kódot tudhatnám, de a termék nevét, mindenképpen.
Sejtem, hogy keveset keresnek, és hajtják a dolgozókat, de a cég vezetőinek is tudni kell, hogy valami ebben a Sparban nem stimmel…. nagyon nem...